A nagy befektetés rajzolója: Szabó J. Gergely grafikusművész

Szabó J. Gergely Barcsay-díjas grafikus
1986. február 20, Budapesten született. Végzettsége: grafikus (Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2011).
Néhány kiállítása:

  • 2015 Ferenczy Múzeum – Barcsay- díjasok 2014, Szentendre
  • 2014 Vajda Lajos Stúdió – Fétis, Tabu, Ereklye
  • 2013 Fiatal rézkarcolók – Csoportos kamarakiállítás, Koller Galéria, Budapest
  • 2012 Spicy Collection, Art Moments, Paris
  • 2012 Zsolnay Kulturális Negyed, Pécs
  • 2011 Friss 2011, Kogart, Budapest
  • Közgyűjtemény: 7 darabos Motívumok című rézkarcsorozaat a Magyar Nemzeti Galériába került 2012- ben


Miért grafikus lettél? Miért nem festő vagy szobrász?
A középiskolában fizika szakos voltam, és nagyon élveztem, hogy racionális eszközöket kapok a világ megismeréséhez. De ezzel párhuzamosan foglalkoztatott az a másik hatalmas kérdőjel is, amit a művészet jelentett: akár a könyvekben/irodalomban megjelenő valóság, akár pedig az, ami vizuálisan jelenik meg. Aztán a művészet győzött: eredetileg építész akartam lenni, mert az összekapcsolná a két területet: a művészetet meg a tudományt, de aztán a nagyobb alkotói szabadság miatt a képzőművészetet választottam. Csak keveseknek lehet olyan szerencséjük, hogy hozzájussanak azokhoz az erőforrásokhoz, amelyek egy remek épülethez kellenek – ehhez képest a képzőművészet sokkal többek előtt áll nyitva.

Egyszerű volt az egyetemre bekerülni?
Harmadjára vettek fel, és ismerek olyat is, akit csak nyolcadjára – de hát a művészethez nem elég az ihlet vagy éppen az úgynevezett tehetség. Rengeteg kitartás is kell hozzá, és a jelek szerint ez megvolt bennen. Úgyhogy kihasználtam a lehetőséget: korábban csak délutánonként vehettem szentendrei tanároktól rajzórákat, érettségi után viszont már több időm jutott rá.

Milyen volt képgrafikát tanulni?
A képgrafika (ami nem tévesztendő össze az alkalmazott grafikával, más néven tervező grafikával) azért vonzott, mert ez a festészet és a szobrászat komplementer halmaza - inkább a vonalakkal, mértannal, anatómiával stb. van összefüggésben, gyakran csak egy bites, fekete/fehér kontrasztokkal dolgozik. Számomra jobban megragadható, mint mondjuk a lírai festészeti technikák, melyek inkább összezavartak volna akkoriban. Márpedig én szerettem volna művészi értelemben is koncentrálni magam. Már a középiskola alatt kacérkodtam a szobrászattal és festészettel, de aztán úgy éreztem, hogy képtelen vagyok ennyi mindent (ennyi eszközt) átfogni és kezelni, tehát kezdetben végül maradtam a kőbalta egyszerűségénél, a papír/ceruzánál. Az pedig más kérdés, hogy magát ezt a rajziságot később milyen eszközökkel ragadod még meg – esetemben a rézkarccal, fa- és linómetszettel, litográfiával is: ezek olyan sokszorosító technikák, melyek különböző anyagokat hoznak össze: pl. olajfesték és papír vászon és ecset helyett. Amúgy pedig a sokszorosítás külön előnye, hogy a végtermék csereberélhető más művészekkel, és magamat mintegy mikrokiadóként képzelhettem el.

Mi volt a legjobb a Képzőművészeti Egyetemben?
A leginkább azt szeretném kiemelni, hogy alám toltak egy minden elképzelésemet kiszolgáló (sőt, meghaladó) műhelyt. A napjaim úgy alakultak, hogy délelőtt munka a műhelybe: ezt otthon, sufniszinten lehetetlen lett volna kiváltani, tehát amit itt kaphat az ember, az afféle tőke a jövendő művészek számára. Délután elméleti oktatás volt – művészettörténettől grafikatörténetig és műhely- meg anyagismereti oktatásig bezárólag. Én azok közé a hallgatók közé tartoztam, akik minden órán ott voltak – de hát azért jöttem ide, hogy éppen ezeket a dolgokat tanuljam. És a múzeumi gyűjtemények látogatását is nagyon élvezetem: képzeld csak el, hogy mekkora élmény valakinek, akit érdekel a grafika, ha közvetlen közelről láthat egy Raffaello rajzot, üveg nélkül.

Közben kezdett kialakulni valamiféle stílusod – mi jellemezte/jellemzi ezt?
Egyfelől a figurativitás. Az egyetemen sokan látványalaptól elrugaszkodott, groteszk, torz, expresszív művekkel kísérleteztek – én visszaléptem eggyel, és inkább a látvány közösen megtapasztalt jellemzőit próbáltam megörökíteni, amelyek mentesek az ilyen jellegű torzításoktól. Ennek megfelelően előre meghatározom, hogy milyen részletes, mondhatni, milyen felbontású legyen a kép: mintha zenében azt mondanám, hogy négy negyedes ütemezésű legyen. De eközben persze mindig figyelembe veszem és ábrázolom például a perspektíva szabályait. Másfelől – és ez már a tartalomról is szól – sokszor beemelek olyasmit, melyek inkább álomképekhez köthetőek: fikciós és képzelt dolgok. Számomra kissé olyan ez az így elért „téma és formagazdagság”, mint ahogy egy gyors tempójú dallammenet stimulálja az agyat, szemben pl. egy azzal egyező ideig kitartott hang változatlanságával és sivárságával, az áthaladó információ mennyiségén és a művészi hordozó forma „sávszélességén” keresztül. A mesterséges egyszerűsítés mellett tehát (amely a metszetek fekete-fehér technikai közegéből fakad és ami a képalkotó munka hatékonyságát növeli) igyekszem mindig annyi részletet, formai permutációt és varianciát belesűríteni, amennyit csak lehet, a festészethez képest szerényebb keretek közt maradva mind méretben vagy anyagigényben.  És hogy a témáim? Fantáziavilág, amelynek a jövő a színhelye:gyönyörű nők klónjai egy mezőn; űrhajók a fedélzetükön furcsán ósdi eszközöket használó csillagászokkal; egy lány, amint a tévét nézi, miközben a ház előtt ott áll szkafanderben egy űrhajós… ilyen témák foglalkoztatnak. Néha illusztratívabbak – pl. egy olvasmányélmény lecsapódásai; máskor egy konkrét álom megjelenítése. Mostanában egyre többször próbálom összegyúrni egyfajta kreált álomba a számomra fontos dolgokat, hogy egyfajta élményszintű valóságot hozzanak létre.

Mit csinálsz, ha nem képzőművészettel foglalkozol?
Zenélek: aktívan játszom különböző együttesekben (aktuálisan a Sajnaranában, de most budapesti kávéházi cigányzenészek fiatal generációjával állítunk össze egy kis repertoárt). Gitáron kezdtem tizenhat éves koromban, aztán jött a tangóharmonika. A zenélés abban különbözik a képzőművészettől, hogy ez nem olyan magányos tevékenység, mint képeket készíteni; és abban közös, hogy megélt művészet ez is.

2015. március 13.